2540-ben a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer még az Életnél is több, a holtig tartó Ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat - művészet, hit, az önmagáért valótudás - mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára!

Mert aki mást, úgymond, többet akar - Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát -, az nem akar mást, mint a boldogtalanságot.

Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányozott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel.

Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával - mondjuk egy "Szép új világ" című könyvvel.