Leírás a könyvről
James Joyce első regénye, az "Ifjúkori önarckép" semmiképp sem tekinthető zsengének: fontosságát nemcsak az a szerep jelöli ki, amelyet a szerző személyes fejlődésében a "Dublini emberek" novellái és az "Ulysses" között betölt, és nem is csak az a segítség, amit az olvasónak nyújt az "Ulysses"-hez való eljutás útján. Kétségtelen, hogy ez a könyv ugyanannak a narratív univerzumnak egy tája, mint Joyce-nak szinte minden műve, és ha az olvasó ezt felismeri, arra is hamar ráébred, hogy itt nem egy lináris történet kibomlására, hanem egy szövegben épülő világ gazdag és finom összefüggéseire érdemes figyelni. De az "Ifjúkori önarckép" egyben Joyce apológiája és hitvallása is: annak a bölcs és drámai magyarázata, hogy miért töltötte önkéntes száműzetésben szinte teljes alkotó életét.
"Nagy isten! - kiáltotta Stephen lelke a profán öröm elragadtatásának kitörésében. Hirtelen elfordult a lánytól, és átvágott a partnak. Orcája lángolt, teste tüzelt, tagjai remegtek. Csak ment, ment, ment, ment, át a fövenyen, vad dalt dalolva a tengernek, s kiáltva üdvözölte az életet, mely eljött hozzá, s hangos hívással hívta.
A lány képét örökre a lelkébe zárta, és eksztázisának szent csendjét semmi szó nem zavarta. A lány szeme hívta őt, a lelke pedig ugorva szökkent a hívás nyomán. Élni, hibázni, bukni, győzni, az életet az életből formálni! Egy vad angyal jelent meg előtte, a halálos ifjúság és szépség angyala, az élet szép, királyi köreinek küldötte, hogy az elragadtatott mámor egyetlen percében sarkig tárja előtte a vétek és a dicsőség minden útjának kapuit. És ment és ment és ment és ment!
Aztán megtorpant, és a csendben szívének dobogását hallgatta. Merre ment? Hová jutott? Hány óra van?"